Az egyik lehetőség, hogy vízszintes síkban (vagy követve a domborzatot) egy csőkígyót ásunk el, minél mélyebbre, annál jobb, mert lejjebb a talaj hőmérséklete magasabb és az év folyamán kevesebbet ingadozik. A tömörebb talajból könnyebb kinyerni a hőt, hasonlóan előnyös a talajvíz jelenléte is, különösen, ha az szivárog. Nyilván nem a bokraink, fáink gyökerei között akarjuk vezetni a csövet – egyesek aggodalmukat fejezték ki, hogy amennyiben nem elég mélyen van a csőkígyó, akkor a hőelvonás miatt annak közelében a talaj hőmérséklete lecsökken és ez káros hatással van a növényekre. Könnyen belátható, hogy a telken belül elég nagy alapterületre van szükség és a csőfektetés tetemes földmunkával jár. Ezt a változatot (nem egészen helyesen) talajkollektornak hívják.

A csővezetéket lehet árkokba is fektetni. A helyszín adottságaitól függ, melyik megoldás célszerűbb: kisebb alapterületen mélyebb árkokban a csöveket két rétegben is el lehet helyezni. Egy másik változatban a csöveket függőleges helyzetben többször tíz méter mélyen dugjuk a talajba, ehhez persze előbb lukat kell fúrni – ezt a megoldást nevezzük talajszondának. Ebben az esetben az alapterület igény kicsi, a földmunka helyett a fúrásért kell fizetni. Ebben a változatban is mértékadó szempont az, hogy minél mélyebbre megyünk annál magasabb és időben annál állandóbb a talaj hőmérséklete.

Szerencséje van annak, aki a csövet egy felhagyott kútba tudja dugni. Ugyancsak kitűnő hőforrást jelentenek a természetes vizek, de azok ilyen célú használata engedélyhez kötött. Az adottságoktól függően a csöveket befedheti az iszap vagy a mederfenéktől magasabban történő elhelyezés esetén balesetvédelmi szempontból felülről takarást kapnak.
Hő nemcsak a talajban, de a környező külső levegőben is van. Látszólag abból a legegyszerűbb kivonni: kevesebb csőre van szükség, sem fúrással, sem gödrökkel nem kell bolygatni a talajt. A gond csak az, hogy a külső levegő hőmérséklete télen alacsonyabb, mint a talajé. emiatt a hőszivattyú teljesítménytényezője kisebb lesz – ráadásul pont akkor a leghidegebb a levegő, amikor – és éppen ezért – a leginkább szükségünk van a fűtőteljesítményre. A dolgot cifrázza, hogy fagypont alatti külső hőmérsékleten a rendszernek az a hőcserélője (egy bordás csőkígyót képzeljünk el), amely a külső levegőből vesz fel hőt hajlamos a lederesedésre, ami a hőátvitelt erősen rontja, a dér leolvasztása pedig energiát igényel. Mindezt vagy tudomásul vesszük és ennek megfelelően méretezzük a rendszert, vagy a szélsőséges állapotok idején egy másik hőforrásal (is) fűtünk – ez lehet egy a csúcsigényeket fedező kazán is.

A megkettőzés persze drágítja a rendszert, de kézenfekvő lehet például egy olyan felújítás esetén, ahol egy már eleve meglévő fatüzelésű kazán mellé telepítenek egy levegő forrásoldalú hőszivattyút. A kazán üzemeltetésére csak a csúcsigények esetében van szükség, ami évente 10-15 napot jelent. Ha már párosításról van szó a hőszivattyú és a kollektorokkal történő melegvíz termelés kombinációja is említést érdemel. Ha a hőszivattyú forrásoldala a talaj, akkor ebben a változatban arra is lehetőség van, hogy nyaranta a szoláris rendszerrel termelt, de az igényeinket meghaladó mennyiségű hőt a talajba juttassuk, némileg visszapótolva azt az energiát, amelyet onnan télen kivettünk.

A hőszivattyús rendszer is tud ahhoz hasonlót, mint ami sikerült Münchausen bárónak, amennyiben az épületben gépi szellőztetés van. Ha friss levegőt juttatunk az épületbe, annak megfelelő mennyiségű „használt”, szennyezett levegőt onnan el kell távolítani. Ez a levegő meleg, ha csak egyszerűen kidobjuk az épületből, a benne lévő hőt elveszítjük. Hát vegyük azt ki belőle, mielőtt kidobnánk, például hőszivattyúval (például, mert máshogyan is lehet). Ebben az esetben a távozó levegőből vonjuk ki a hőt és hasznosítjuk a gépészeti rendszerben – gyakorta a melegvíz ellátás céljára. Ez a változat terjedőben van. Kevésbé jellemző, de vannak példák arra is, hogy a szennyvíz hőtartalmát hasznosítjuk hasonló módon.

A hőszivattyúk teljesítménytényezője annál jobb, minél kisebb mértékben kell megemelni a hőhordozó hőmérsékletét, azaz minél melegebb a hőforrás és minél alacsonyabb hőmérséklettel éri be a felhasználó. Ha a fűtési rendszer alacsonyabb hőmérsékletű vízzel működik, akkor nagy felületű „fűtőtestre” van szükség, amit radiátorokból nehezen lehetne kirakni, a padlófűtés azonban elegendően nagy felületen ad ja le a hőt. Alkalmazhatunk persze szokásos méretű radiátorokat – felújítás esetén ez adottság is lehet -, de ebben az esetben az igényelt fűtővíz hőmérséklet jóval magasabb, a hőszivattyú teljesítménytényezője rosszabb.
A klímaberendezések működésének lényegét tekintve egy olyan hőszivattyúról van szó, amely a szoba levegőjéből vesz fel hőt és azt a külső környezetbe dobja ki, vagyis fűti a külső levegőt. Ettől persze kint még melegebb lesz és ha erre még intenzívebb klímatizálással felelünk, akkor egy ördögi kör beindulását segítjük elő.

Amit itt leírtunk az általában jellemző. A kép teljességéhez hozzátartozna még sok minden, ami azonban lakóépületek esetében alig fordul elő: a kompresszort nem villanymotor, hanem gáz- vagy dízel motor hajtja, aminek a hőleadása is „besegít” a fűtésbe, melegvíz ellátásba (a gépkocsi motor teljesítményéből is csaknem kétharmad hő formájában távozik a környezetbe az autó hűtőjén keresztül és a kipufogó gázokkal), de a motor hajthat áramfejlesztő generátort is, ezzel a helyben termelt árammal működhet a hőszivattyú. Az ilyen megoldásokat inkább nagy épületek összetett rendszereiben alkalmazzák, különösen akkor, ha áramkimaradás esetén, vészhelyzetben szükség van nagyobb teljesítményű saját áramellátásra.